A blogot átmenetileg lezártam.

Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam a tündérmeséket. Gyerekként a mesék szereplőit igazán élethűen képzeltem el: színesen, mintha egy rajzfilmből pattantak volna ki, élénken, akár egy film vászonra vetített képén, s élettel telin, mintha csak valóban ott szaladgálnának az elvarázsolt erdők fáinak árnyékában... Hittem benne - még ha csak a mese végéig is -, hogy léteznek koboldok, örökmozgó manók és zabolátlan sárkányok, akiket csak az igazán erős, hősies herceg győzhet le, hogy aztán övé legyen a királykisasszony és a fele királyság.

Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy rájöjjek, a sárkányok és koboldok, hercegek és királykisasszonyok, elvarázsolt erdők és tündérek mind-mind léteznek, velünk vannak örömben és bánatban, hétköznapjainkban és még azokban a pillanatokban is, mikor azt hisszük, teljesen egyedül vagyunk a Föld kerekén. Persze nem két lábon járó koboldokról, vagy valóban tüzet okádó sárkányokról beszélek... Az életben ezek a szereplők, ezek a szimbólumok mindenütt ott vannak, csak felnőttként elfelejtettük látni és érteni őket. 

Mit tenne a gyermek, ha sárkánnyal találkozna? Elővenné varázslatos kardját, és megvívna a fenevaddal - halált megvető bátorsággal nekiesne, és természetesen legyőzné azt. A gyermekek előtt nincs akadály, nem is gondolnak arra, hogy a sárkány győzhet ellenük. Talán az egyik legnagyobb feladat az életben az, hogy megtanuljunk gyermeknek maradni. Hogy megtanuljunk feltétel nélkül fogadni az Életet: örömöt, bánatot, akadályokat és hullámvölgyeket; hogy tudjuk azt: egyetlen megoldás létezik csak, és az pedig a győzelem. 

A felnőttek a világon kívül szeretik magukat érezni. Kívülállóként, egyéniségként, igazi "ÉNként", aki nem részese, csak szenvedője az eseményeknek. Felnőttként könnyen elfelejtjük, hogy a játék velünk játszódik, és nem miattunk. Elfelejtjük, hogy a mese, az a bizonyos Végtelen történet sosem ér véget, s mi mindig részesei vagyunk. Pedig ha ezt nem felejtenénk el, talán a kardunkat sem félnénk használni, hiszen tudnánk, hogy a sárkány ugyanúgy részese a történetnek, mint mi magunk...

Igen, a sárkányok és tündérek, koboldok és boszorkányok mind-mind köztünk vannak. Egy legyőzhetetlennek tűnő sárkány lehet egy hétköznapi akadály, egy kobold akár egy baljósnak tűnő fordulat az életünkben, s egy boszorkány pedig bármi, amitől félünk vagy ódzkodunk. De ott vannak a tündérek és a csodák is: egy kisgyermek mosolya, egy segítő jobb embertársaink felé, egy jóízű nevetés vagy egy őszinte "szeretettel", mikor adunk valamit. Bár némelyik kedves, némelyiktől tartunk kicsit, mind-mind része életünknek, ahogyan mi is része vagyunk a nagy mesének...

Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy rájöjjek, látni mindezt egyet jelent azzal, hogy Élünk és Létezünk. Mert aki igazán lát, az tudja csak, mit jelentenek a szavak: élet, otthon, szeretet, ajándék... csoda.

S ahhoz, hogy lássunk, nem kell más, csak egy tiszta szív.

Anyum és nagyapám tegnap érkeztek, 4 napig velem vannak. Már nagyon vártam őket, takarítottam, vásároltam és készülődtem egy hete, s végül már itt vannak, s úgy tűnik, jól érzik magukat.

Ma elmentünk a tengerpartra közösen (Caen, Lion-sur-Mer), s kicsit sétáltunk, nézegettünk, kagylót gyűjtöttünk, ami még az esős időjárás ellenére is jól sikerült. Nem is áztunk el, és a tengerparton hideg sem volt. Persze, azért én nagyon bosszú voltam, amiért napsütéses időben egyáltalán nem volt részünk (annak ellenére, hogy indulásunkkor hétágra sütött a nap, de ez csak a mézesmadzag volt).

A parton sétálgatva édesanyám talált a homokban egy... valamit (lásd galéria). Nevezzük amulettnek, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem az. Hogy miért gondolom amulettnek? Egyrészt, mert nyilvánvalóan arcot ábrázol a kődarab, és (ami még nyilvánvalóbbá teszi ezt) azért, mert van egy láthatóan emberkéz alkotta lyuk a tetején. Olyannyira szabályos és köralakú, hogy ez nem lehet véletlen műve...

Persze ez sok kérdést felvet. Ki és mikor alkotta? Mire használták? Ha valóban használati (vallási) tárgy volt, milyen szerepet töltött be és mikor használták utoljára?
Rendkívül izgatottá tett ez most, s bár nem sok esélyem van, hogy bármit is kiderítsek róla, a fantáziámat mindenképpen beindította. Ha valóban egy egykori közösség alkotta tárgyról (és vallási ereklyéről) van szó, akkor biztosan.... na de ne menjünk ennyire előre.

Vajon túl élénk a fantáziám? 

A héten jött az ötlet, aztán meg is vettem. Eredetileg kongát akartam, de végül djembe lett belőle. Persze este már nem akartam a szomszédok idegeire menni, szóval holnap kezdek el gyakorolni rajta. Azt tervezem, hogy először magam próbálok megtanulni rajta, és ha tetszik, beállok egy csoportba vagy egy profi tanár mellé... Persze, először rá kell éreznem az ízére. Ha tetszik, biztos, hogy folytatni fogom (más dobokkal is, akár ilyen Taiko-stílusban).

A Cisco vizsgát közben áttettem 25-ére, hogy biztosan fel tudjak normálisan készülni. Kihívásnak így is szép, és legalább nem kell marhára sietnem vele... :)

Ha röviden akarnám kifejezni, hogy milyen volt, azt mondanám: fergeteges. Milliós embertömeg hömpölygött végig Párizs utcáin, egy-egy saroknál, alkalmi zenésznél meg-megállva. Akadtak persze igazán érdemes előadások is, meglepő módon még gregorián énekesekkel is találkoztunk. Nekem a japán dobosok performance-a tetszett a legjobban, de ez persze egyéni ízlés kérdése.

A lényeg, hogy ez egy hatalmas, igazán zenei fesztivál. Nincsenek reklámok, nincsen nyerészkedés, csak zene és tömeg. A zenészek a maguk által kialakított "színpadokon" adtak elő, s a maguk eszközeivel csábították a nézőket maguk köré. Akármerre mentünk a belvárosban, eszméletlenül sokan voltak; csoda, hogy meg nem roggyant a föld egyes városrészek alatt :) 

Hazafelé jövet a vonaton egy csapat fekete fiatal szállta meg a vagont, ahol ültem. Körém gyűltek mind, majd pár perc múlva hangjuk felerősödött, és papírgalacsinokat kezdtek dobálni egymásra (később rám is). Néhány lány elkezdett kérdezgetni, s mikor felfedezték, hogy csak angolul tudunk kommunikálni, fellelkesültek... egyikük megdícsérte "gyönyörű szemeimet", majd elmondta, hogy szeretne velem találkozni. Társalgásunk azonban félbeszakadt, amikor felismerték, hogy hirtelen le kell szállniuk a vonatról. Talán gonoszság tőlem, de nem sajnálom, hogy nem kellett válaszolnom a kérdésére.

Képeket persze nem csináltam. Én, okos, itthon hagytam a fényképezőmet. Az emlékek viszont itt maradnak, s ha jövőre is itt leszek még, mindenképpen viszem magam a kamerát. Ó jee.

[...]

Mindig meglep, hogy ez a vöröslencse dál milyen gyorsan megfő. Mire megírtam a bejegyzést, kész is lett.

Küzdök a magánnyal. Egyelőre nehezen megy, bár senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Erre csak rásegít, hogy a (magyarországi) barátaim is éreztetik, hogy oda már nem tartozom. Persze, nem hibáztatok senkit, végülis igazuk van... elköltöztem, és nem tudom, mit hoz a jövő. 

Hogy miért írom le ezt? Az elmúlt hetekben ez az érzés egyre mélyebbé és megváltoztathatatlanabbá változott. Próbálom felfedni, hogy miért talál rám a magány, vagy inkább: miért találom meg mindig azt. 

Próbálom ismét intuitívan élni életem, ahogy tavaly is tettem. Próbálom elengedni a görcsöket és a stresszt, a félelmeket és a kétségeket... Az biztos, hogy minden napom egyre mosolygósabb, néhány mélyponttól eltekintve, amik azért havonta egyszer-egyszer megtalálnak. 

Ma van a zene ünnepe (Fete de la Musique, World Music Day), ünnepeljük hát zenével és tánccal! Délután én is azt teszem :)

Szombaton Shalinivel megnéztük a Montmartre-t, na meg persze a tetején lévő templomocskát (egyesek Sacré Cœur néven ismerik). Ez utóbbi - természetesen - lenyűgöző volt, mind méreténél, mind elhelyezkedésénél fogva. Megjegyzem, nekem a párizsi Notre Dame (mert Notre Dame majd' minden faluban van) jobban tetszett, de ez persze egyéni ízlés kérdése. Azért néhány képet készítettem erről a kis kiruccanásról (lsd. fotóalbum).

Utána beültünk egy indiai étterembe egy chapattira, ahol is egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a hátam mögül mintha magyar hangokat és szókapcsolatokat hallanék: nem sokkal később meg is fordultam, és riadt tekintettel ráköszöntem a fiatal magyar párra, akik láthatóan kevésbé voltak meglepve, hogy magyarral találkoznak Párizsban. Rögtön meg is hívtak ma délután 3 órára a 19. "kerületbe", ahol több művésszel karöltve bemutatták a l'Argent című kiállítást (létezik vajon ilyen, hogy "bemutatni a kiállítást"? kissé paradoxnak érzem, de ám legyen). Nos, megmondom őszintén, attól eltekintve, hogy időnket és energiánkat vesztegettük, az egészet (nagyjából két alkotástól eltekintve) egy hatalmas papír-, építőanyag és festékpazarlásnak ítéltem, de ezzel Shalini is így volt. 

Az egésznek a csúcspontja az volt, mikor megkérdeztem a magyar lányt, meddig tart a kiállítást. Én úgy sejtettem, hogy nagyjából egy hétig - gondolván a magas bérleti díjakra és persze az egész röffenés mibenlétére. Kérdésemre a lány mintegy felzúdulva kérdezte, hogy csak nem gondolom, hogy ezt a rengeteg munkát és anyagot egy hét kedvéért hozták össze?
Ezen mindketten jót mosolyogtunk, aztán otthagytuk  őket - a pénzevő "művésszel" és a festetthajú keresztbecsíkos férfiakkal együtt. 

Hiába, a párizsi művészetet nem lehet felülmúlni! Na!

Egyébként Shalini rövidesen hazamegy, szerintem jó eséllyel össze is házasodik valakivel. A családja már nagyon unszolja, és hát benne is van "a korban", legalábbis az ő kultúrájuk szerint mindenképp. Úgy érzem, a két hét múlva esedékes hazalátogatása után már jeggyűrűvel fog visszatérni Párizsba - ha kitart eredeti terve mellett, és valóban visszatér.  

A lehetőségben nem az eshetőségeket szeretjük; nem a válaszút ágai, nem az egyes opciók és nem is az egész kimenetele vonz minket. A lehetőségben azt szeretjük leginkább, amire gondolunk, mikor kimondjuk. Saját vágyainkat, álmainkat, reményeinket szeretjük, saját elképzelt világunk édes kecsegtetésére válaszol szívünk, mikor kimondjuk azt, amiben benne rejlenek mind.

Minden lépésünk egy újabb lehetőséget tartogat; pont úgy, ahogy minden születés az új élet tisztaságát és háborítatlan örömét hordozza magában, pont úgy, ahogy minden megismert személy életünkbe fényt hoz a maga újdonságával és összes vágyunk megvalósulásával. Csak rajtunk múlik, meddig tartjuk meg ezt az újdonságot, ezt a reményt, s mikor hagyjuk szertefoszlani.

S ha az örömöt, amelyet a sivatag közepén szomjazó vándor él át, mikor meglátja a kutat a távolban.... ha ezt az örömöt meg tudjuk találni és meg is tudjuk tartani a mindennapokban, akkor igazán boldogok lehetünk. Ha pedig tovább is tudjuk adni, akkor már tettünk valamit a világ szebbé tételéért. Mert ez mindannyiunkban benne van.

Akár csak a remény, a remény keltette öröm és megkönnyebbülés is velünk tart a végsőkig. Ha jobban belegondolunk, hihetetlen, micsoda kincs rejlik mindannyiunkban... vajon kinek tartogatjuk? 

Az elmúlt időszakban többször is akartam írni. Cikkek, történetek, érdekes témák kavarogtak a fejemben, s aztán végül nem írtam le semmit. Hogy miért? Talán, mert nem találtam meg rájuk a végső választ, nem fogtam meg a dolgot esszenciáját és nem éreztem meg azok lényegét. Furcsa módon az élet történeteseit mostanában egész más szemszögből néztem - az emberi élet valódi céljának keresése foglalkoztat, s minden, ami ezzel kapcsolatos: vajon lelki manifesztációnk miképp utalhat életünkre, életutunkra és úgy egyáltalán? Röpke életünkben mit vagyunk hivatottak elérni, s vajon elér(het)jük-e? Na meg vajon mások is foglalkoznak/tak ezzel a kérdéssel, s ha igen, ez mennyire tükröződik az egyes képi/zenei alkotásokban, irodalmi művekben és a hétköznapokban? Talán sablonosnak hat ez így elsőre, de valahogy ez a nézőpont volt rám jellemző az elmúlt hetekben. Választ nem találtam, de az összes felmerült egyéb téma elhomályosult és értelmét vesztette ennek köszönhetően. 

Úgyhogy nem is írtam le semmit abból, amit a chiliről, klímaváltozásról, indiai kultúráról, Dél-Amerikáról, a tiszta vízről és a vegetarianizmus életünkre, civilizációnkra gyakorolt hatásáról gondoltam/olvastam/kutattam. Majd egyszer. Bizonyosan.

Ja igen, ma ellátogattam a Louvre-ba. Itt van egy magyar srác, aki először jár Párizsban, és MINDENT meg akar nézni, amit csak lehet. Így aztán kaptam az alkalmon, hogy végre van valaki, aki el akar menni a Louvre-ba, így társultam ma délután, és a fontosabb képtárakat (na meg a Mona Lisa-t) végigjártuk.

Maga a múzeum nagy. Más szóval: nem kicsi. Nem lehet egy röpke félórát eltölteni benne, nem lehet észrevétlenül ólálkódni kongó folyosóin és nem lehet a horkoló biztonságiőrön viccelődni. Azt mondják, a teljes látogatható útvonal valahol 70km körül van, ami azért - valljuk be őszintén - fájdalmasan óriási. Aki egy nap alatt akarja végigjárni, annak két lehetősége van: 1) reggel megveszi a jegyet, délelőtt elfáradt, délben megeszi a szendvicsét, alszik 1 órát, majd kipihenve végigrohanja a maradék 45km-t; vagy 2) elfelejti ezt a hülye ötletet. A legcélszerűbb két, esetleg három hétvégén ellátogatni oda, és megnézni az egyes részeket. Persze a tematikus képtárak segítik az embert, hogy ne járjon végig olyan folyosókat, amin nincs is számára érdekes látnivaló. Nekem speciel elég volt ez a mai 2,5 óra, s egy jó ideig nem is kívánok menni - hacsak nem a Musée d'Orsay-be, ami - állítólag - sokkal érdekesebb, s kevésbé történelmi, sokkal inkább huszadik századi (és kortárs?).

Tegnap teljesen "véletlenül" belefutottam néhány vegán ételt osztó fiatalba a Gare du Nord állomáson. Nagyon meglepődtem, tekintve, hogy ők az első (francia) vegetáriánusok, akikkel itt találkoztam. Egy-két indiai vegetáriánus lánytól eltekintve itt majd' mindenki húsevő... 

Megkóstoltam az ételt, amit kínáltak, nagyon ízlett. Persze az rögtön feltűnt, hogy nem teljesen "átlagos" fiatalok, elég szélsőséges öltözékben voltak, szélsőséges hajviselettel és viselkedéssel. Az sem tekinthető átlagosnak, hogy az általában békés természetű vegetáriánusokhoz képest ők a FOOD, NOT BOMB mottót találták legkifejezőbbnek tevékenységükhöz. Ezen összességében meglepődtem és kicsit meg is rettentem, de végülis - ha jobban belegondolok - egy olyan országban, ahol a húsevésnek hagyománya van, és az ország nemzeti konyhájának (amely a világon híressé vált) 60-70%-a a húsok különféle feldolgozásán alapszik, ez talán természetes viselkedés is lehet.

A "furcsaságok" ellenére megbeszéltem velük egy későbbi találkozót, mivel havonta kétszer ott vannak és ételt osztanak (arrafelé elég sok a hajléktalan), s meg is hívtak, hogy tartsak velük legközelebb. Még az is lehet, hogy elmegyek :)